Származás

A házilúd a lúdalkatúak rendjébe (Anseriformes), a lúdfélék családjába (Anseridae) tartozik.

A házilúd fajtákat két nagy csoportra oszthatjuk. Az Európa nagy részén elterjedt fajták a nyári lúdtól (Anser anser) származnak. A nagyüzemi árutermelésben jelentős szerepet betöltő genotípusok mindegyike ebbe a csoportba tartozik. A másik csoport távol-keleti eredetű, a kínai hattyúlúd (Anser cygnoides vagy Cygnopsis cygnoides) az őse. A különböző eredetű háziasított ludak természetes párzással is kereszteződnek, a fajhibrid termékeny, Kelet-Európában több fajtát is kialakítottak ezekből az állományokból. Biológiai sajátosságaik a külsőleg mutatkozó különbségeken kívül egyéb vonatkozásban is eltérnek.

A háziasítás, szelekció hatásának tulajdonítható a vad ősökhöz viszonyítva nagyobb testsúly, a legtöbb fajtára jellemző fehér tollszín és az európai fajtákra jellemző évi többszöri vedlés (a vadludak csak kétszer vedlenek egy évben).

Külső megjelenés

A házilúd zömök testű, rövid lábú, hosszú nyakú madár, különösen igaz ez a kínai hattyúlúdra. Csőre igen erős, szélén fogazott, rózsaszínes. A hattyúlúd csőre tövén jelentős méretű búb található (de csak a háziasított változatnál, a vad A. (C.) cygnoides esetében nem található meg!), ez általában a gúnárok esetében nagyobb. A láb általában narancssárga, a szürke tollazatú hattyúlúd csőre és lába szürke. A fehér tollazatú fajták esetében a kislibák pehelytolla sárga, szürkéssárga, a láb és a csőr és a láb narancssárgás-rózsaszínes, a szürke tollazatúak naposlibái szürke lábúak és csőrűek. A tollazat igen dús, sok pehelytollal, a legtöbb fajta tollazata fehér. Ez alól kivételt a kedvtelésből tartott fajták, valamint a májtermelési céllal tartott szürke landes fajta, és az abból, illetve a toulouse-i fajtából kialakított májhibridek jelentenek, melyek színezete a nyári lúdéhoz hasonló szürke, csak a hason kisebb-nagyobb területen fehér. A szem a fehér fajtáknál kék, a szürke genotípusoknál barna, narancssárga szemgyűrűvel. Az ivari dimorfizmus csekély, a gunarak valamivel nagyobb testűek, fejük durvább, erőteljesebb, a másodlagos ivarjelleg alapján azonban a két ivar megkülönböztetése nem biztonságos. A víziszárnyasokra jellemző phallos protrudens (ami sokban különbözik az emlősök phallosától) ad lehetőséget a két ivar elkülönítésére. A kifejlett gunarak esetében a phallos még nyugalmi állapotban (a szaporodási cikluson kívül) is jelentős méretű, a kloáka kifordításakor jól látható. Napos korban, a kloákát kifordítva, a phallos kezdeménye kölesszem nagyságú dudorként mutatkozik. Később, az ivarérettség eléréséig a két ivar teljes biztonsággal való megkülönböztetése szinte lehetetlen.

Általános jellemzés

A legintenzívebb genotípusokat is elsősorban szabadon tartják az előnevelés után, ez alól kivételt szinte csak a tömés és a nyári tojástermelési ciklus képez. Ennek megfelelően ellenálló, kevésbé domesztikált, kevésbé intenzív, a legeléshez alkalmazkodott baromfifaj. A kacsához viszonyítva ha teheti is jóval kevesebbet tartózkodik vízen, azt inkább csak fürdésre, tisztálkodásra használja, egyébként szívesebben tartózkodik a szárazföldön. A ludak kitartó – bár nem gyors – gyaloglók, ezt a legeltetés mellett úgy is kihasználhatjuk, hogy rövid távú (akár néhány kilométeres) áttelepítéskor nagyobb állományokat lábon is áthajthatunk, ez kisebb törést is okoz nekik, mint a befogás, kocsira rakás. Természetesen hosszabb távon való hajtásra meleg déli órákban nem kerülhet sor, nyáron mindig reggel, a hűvösben telepítsünk át (esti áttelepítés esetén nem lenne idejük megismerkedni új helyükkel, ezért azt kerüljük).

A fiatalok 3 hetes korig az egynemű pihetollazatot viselik, ekkor történik meg az első, ún. szűzvedlés, amikor a kifejlett ludakra jellemző tollazat megjelenik, ez azonban még nem olyan tömött, pehelyben gazdag, mint a későbbi. Körülbelül 10 hetes korban lezajlik az első valódi vedlés, ezután a tollazat gyakorlatilag azonos a kifejlett ludakéval – ez a tollipar szempontjából értékelt minőségre is igaz. Az ivarérett ludak a tavaszi tojóciklus végén – május végén-június elején – vedlenek. Ekkor a tollazat igen gazdag pehelytollban, ezért a tépett toll igen értékes annak ellenére, hogy a fedőtollak töredezettségük, szennyezettségük miatt kevésbé értékesek. A későbbiekben a házilúd többször is vedlik, körülbelül hathetenként, egészen szeptember-októberig, összesen 3-4 alkalommal.

A lúd takarmányigény szempontjából is eltér a többi baromfifajtól. Meglehetősen nagy rostigénye miatt az abraktakarmányt mindenképpen rostban gazdag takarmánnyal kell kiegészíteni, hiányában az emésztőrendszer betegségei alakulnak ki. A rostkiegészítés természetszerű módja a legeltetés. Ugyanakkor a lúd jól értékesíti a rostban gazdag talarmányokat, aminek oka az, hogy rendkívül erőteljes működésű zúzája képes a növényi sejtfalakat – mechanikailag – roncsolni. A sejtfalak enzimes-mikrobiális feltárása kis részben megtörténik ugyan a terjedelmes vakbelekben, ez azonban az emésztés szempontjából már kis jelentőségű, hiszen a feltáródott tápanyagok a rövid végbéli szakaszban alig szívódnak fel. A zöldtakarmányt a lúd hosszú szálak formájában veszi fel, ennek megfelelően a nyelőcsövön nem alakul ki a madarak többségénél megszokott begy, hanem az egész nyelőcső válik igen tágulékonnyá. Amennyiben legelő, vagy vágott zöldtakarmány nem áll rendelkezésre, jó minőségű széna, végső esetben penészmentes szalma biztosítása szükséges.

Igen nagy a lúd vízigénye: egy lúd naponta mintegy egy liter vizet fogyaszt, takarmánytól, és egyéb körülményektől függően. Amennyiben nem jut hozzá kellő mennyiségű ivóvízhez, akkor egyrészt csökken a takarmányfelvétele, másrészt intenzívebb (fehérjében gazdag) takarmány esetén köszvény alakulhat ki. Dercés tápok etetése esetén a vízfogyasztás nagyobb, ugyanakkor a táp egy része az itatóba kerülve kárba vész.

Szaporodás

A lúdra szaporodására az erős szezonalitás jellemző. A természetes szaporodási ciklus január-februárban kezdődik, a természetes megvilágítás időtartamának növekedése váltja ki. Ez a ciklus a modern fajták esetében május végéig tart. A tojók a tojásrakási időszak előtt egy hónappal már elfogadják a gunarak közeledését, ekkor már megindul a párzás. A szaporodást mindkét ivarban alapvetően a fény befolyásolja, a 14 óra feletti megvilágítási időtartam kotláshoz, vedléshez, a tojástermelés és a párzás leállásához vezet, de a túl magas hőmérséklet hasonló hatású.

A lúd az intenzíven kotló baromfiak közé tartozik. Igaz ez az intenzívnek tartott fajtákra is, annak ellenére, hogy a szaporaság növelése érdekében szelektálnak a kotlás ellen. Az elmélyült kotlást leállítani nehéz, megelőzése célszerű (a tojófészkekből a törekes szalmát, tollat rendszeresen el kell távolítani, azokba friss szalmát kell tenni).

A vedlés részben összefügg a szexuális ciklussal, hiszen a tavasz végi tollváltás a tojástermelés leállásával esik egybe. Ez a vad víziszárnyasoknál is így van: a kotlás alatt után történik a teljes vedlés (a testtollak mellett a szárny- és farktollak cseréje), ami a ludak, récék átmeneti röpképtelenné válásával jár együtt, mivel ezek, a madarak többségével ellentétben az összes szárnytollat egyszerre vesztik el. Ez a házilúd tavaszi vedlésekor is így történik.

Viselkedés

Tájékozódás, érzékelés

A ludak térlátása viszonylag csekély. Egy szemmel veszik tüzetesebben a tárgyakat. Ezzel szemben igen nagy szögben lát, a mögötte történő dolgokat is – ez általában a prédaállatokra jellemző, melyeknek a ragadozók elöl való menekülésben, azok időben való észlelésében segít ez a képesség. Jellemző a fejlett arc- és tárgyfelismerés, aminek következtében gondozójukat hamar megismerik. Vizsgálatok szerint a búzaszemet 1 m távolságból látja.

A ludak idegenkednek az olyan környezettől, ahol náluk magasabb, kilátást akadályozó tárgyak vannak. Vonakodnak bemenni a zárt, fejmagasságnál magasabb növényzetbe, így az ilyen legelő (pl. zab, rozs) kevéssé alkalmas a számukra, mert csak a zárt növényzet szélén legelnek.

Hallásuk fejlett, több száz fajtársuk hangját képesek megkülönböztetni, rokonaikat, párjukat hang alapján megtalálják.

Színérzékelésük fejlett, táplálékválogatáskor a zöld színt kedvelik, szemben a tyúkkal.

Táplálkozás

Már a biológiai sajátosságoknál említettem, hogy a lúd legelő típusú baromfi. Legszívesebben a legelőn zölden talált növényeket fogyasztja, természetesen az abraktakarmányt is igényli. A vágott zöldet, vagy a kevésbé kedvelt száraz tömegtakarmányt is lehetőleg szénarácsból etessük, a földről a takarmány minőségétől függetlenül nem szívesen fogyasztja, inkább letapossa.

A takarmány válogatásban elsődleges annak fizikai jellege (főként a zöldtakarmány esetén, így például az érdes, szőrös táplálékot nem szívesen fogyasztják. Bár ízérzékelésük nem kifejezetten fejlett, a keserű takarmányt kerülik. Ennek megfelelően az ún. édes fűfélék, leginkább a zab a kedvencük, a lucernát, de az aromás, fűszeres ízű növényeket is kevésbé fogyasztják.

A lúd táplálkozás mellett különböző tárgyakat is szívesen csipked. Amennyiben a táplálkozással (legeléssel) ezt az igényét kevéssé tudja kielégíteni, a berendezési tárgyakat, illetve társait csipkedi, ez fokozódik, amennyiben a ludak – a bezártság, egyhangú környezet miatt – unatkoznak. Ezért is fontos, hogy a ludaknak mindig rendelkezésükre álljon rostos takarmány, lehetőleg szénarácsban, vagy függesztve.

Szaporodás, ivadékgondozás

A vadludakra jellemző tartós párkapcsolat a domeszikáció, szelekció hatására megváltozott. A családból kis hárem lett, azaz egy gúnár 3-4 tojóval áll össze. Fontos ugyanakkor, hogy ezek a háremek az intenzív fajták esetében is összetartanak, a kapcsolat viszonylag stabil. Amennyiben túl nagy, és zsúfolt csoportban tartják a tenyészállatokat, a hárem felbomolhat.

A párzást udvarlás előzi meg. Az udvarlás, de különösen a párzás viszonylag hosszú folyamat egyéb baromfiakkal összehasonlítva. Zsúfoltság, nem megfelelő ivararány esetén az udvarlás, sőt a párzás is megszakadhat, rövidülhet, ami termékenységi problémákat, illetve rossz szokások kialakulását – leginkább phallos csipkedést – okozhat. Amennyiben a ludaknak lehetőségük van, vízen párzanak, de fürdővíz nélkül is megfelelő termékenység érhető el. Problémát okozhat azonban, hogy szárazon párzáskor mind a phallos csipkedésre, mind a phallos mechanikai sérülésére nagyobb esély van, ami phallos gyulladáshoz vezethet.

A ludak a tojóciklus alatt védelmezik a tojófészkeket. Az éppen tojást rakó tojók a fajtársaikat is igyekeznek távoltartani a fészektől (ezért van szükség megfelelő számú tojófészekre), ugyanakkor a kotlók gyakran egy fészekben kotlanak. Az embert minden esetben igyekeznek elriasztani a fészektől, ebben nem csak a tojók vesznek részt, sőt a gunarak a legagesszívabbak, akár a megszokott gondozóval szemben is.

Társas viselkedés

A ludak kommunikációjábana hangoknak és a gesztusoknak van jelentősége. Viszonylag kevés hangot ismerünk, a felnőtt ludak legfontosabb hangjai a hívóhang, a riasztó hang, a sziszegés, amely az izgalom jele, gyakran a bekövetkező agresszív viselkedésre figyelmeztet (sziszegő libának sose fordítsunk hátat!), valamint a diadalmas hang (trombitaszerű), ezt a győztes ludak, leginkább gunarak hallatják, de hallhatjuk akkor is, ha a sziszegés után (a lúd „szerint” az ijesztés hatására) az ember távozik a védett területről, vagy pl. a tojófészek közeléből.

A kotló által keltetett kislibák esetében az imprinting (bevésődés) igen jól működik, anyjukat követik, attól tanulnak meg táplákozni. Mesterséges keltetés esetén a bevésődés az emberre alakulhat ki, azonban nagyüzemi körülmények között a bevésődés zavart szenved, a kislibák egymástól várnak irányítást.

Tanulás, emlékezet

A lúdnak viszonylag kevés az ösztönös viselkedése, többet tanul a fajtársaitól, természetes kelés esetén szüleitől. A baromfifajok közül a legjobb a tanulóképessége. Új helyre kerülve egy nap alatt eligazodik (pl. megjegyzi az etetők, itatók helyét). Emlékezőtehetsége jó, éppen ezért fontos a rendszeresség a munkavégzésben. Megszokott gondozójukkal bizalmasabbak, kevésbé agresszívak.

Rossz szokások

Leggyakoribb rossz szokás a tollcsipkedés. Már korábban említettem, hogy ez elsősorban unatkozó állományokban alakulhat ki, zsúfoltság, rosthiányos táplálkozás esetén. Ha elterjedt az állományban, nehéz az állatokat leszoktatni róla, de legelő biztosítása ebben az esetben is segítséget nyújt. Különösen a fiatal növendékeknél, a szűzvedlés környékén kell ügyelni. Ezeket az állományokat – legalább részben – zártan tartják. A zsúfoltság elkerülése, „játék” (pl. felkötött szénacsomók) biztosítása mellett fontos a megfelelő istállóklíma biztosítása: gyakorlati megfigyelések szerint amennyiben a páratartalom magas, a tollcsipkedés szinte biztosan fellép. A tollcsipkedésre a fehér tollazatú fajták hajlamosabbak, nincs eldöntve, de valószínű, hogy a sárga illetve fehér pihe- és tollszín önmagában ingerli csipkedésre a növendékeket, különösen, ha a tollazat nedves. Ugyanakkor együtt nevelt fehér és szürke tollszínű növendékek esetében a szürke tollazatúakat is csipkedik a többiek, bár úgy tűnik, kevésbé gyakran. A tollcsipkedés amellett, hogy a tollazat minősége, a vágott ludak kopaszthatósága romlik általa, valamint növeli az állományt érő stresszt, kannibalizmussá fajulhat, ami igen nagy károkat okozhat. A tollcsipkedés mellett az ivarérett állományokban felléphet a phallos csipkedés. Ennek leggyakoribb okai a zsúfoltság és a túl szűk ivararány. Amennyiben lehetőség van a vízen való párzásra, phallos csipkedés sokkal ritkábban lép fel.

A másik, főleg nagyüzemben jelentkező rossz szokás – elsősorban a fiatal libák között – az összebújás, kupacolás. Bármilyen okból (ragadozó, erős zaj) megrémült libák hajlamosak összebújni, egymásra mászni annyira, hogy az alul maradt egyedek megfulladnak.

A nagyüzemben ritkábban jelentkező rossz szokás a túlzott emberhez szokás. Ez kizárólag mesterséges termékenyítés esetében tapasztalható, amikor a kikelő naposlibák csak az embert látják, kifejlett fajtársat nem, így az emberre vésődnek be. Mivel a nagyüzemi keltetésnél általában több ember rövid ideig kezeli a kislibákat, a bevésődésre nincs idő, a nevelő üzemekben is kerülik a szoros kapcsolat kialakítását a gondozó és a napos állatok között (később azonban már hasznos, ha a növendékek kezesek, néhány napos kor után a túlzott kötődés kialakulásának veszélye csekély).